Nem megy ki a fejemből egy gondolat. Egyedül maradtam. A feleségem 10 éve hagyott itt. Persze nem vagyok egyedül, itt van a lányom és az unokám. Számíthatok rájuk, a lányom naponta felhív az unokám hetente. Sikeresek. Sikeresek a karrierjükben és a családjuk terén is. Rendkívül büszke vagyok rájuk, sokkal jobbak lettek, mint azt valaha vártam.
De a siker ebben az esetben azt is jelenti, hogy nincs idejük rám, bennem pedig ott tátong az az űr. Nem vagyok egyedül, ugyanis a régi kollégáimból és barátaimból is még élnek jó páran, velük találkozgatok néha, de főképp csak levelezünk az interneten. Nem érzem rosszul magam, de lehetnék jobban is. Órákig „szörfölök az interneten”, ahogy azt az Adrika, az unokám mondaná.
Csinálom a házi munkát, mosok, főzök, takarítok, teszem a dolgom. Igen, csinálom a házimunkát, meg szörfözök és unom, unom már minden egyes percét. Lehet, hogy kívülről 1000 évesnek nézek ki és már nehezen megyek, de belül még középkorú vagyok. Szegény családból származtam és felküzdöttem magam a csúcsra. Két diplomát szereztem mindkettőt Summa Cum Laude fejeztem be, utána pedig mindkét szakmában helytálltam.
A nyugdíj sem viselt meg, mert ott volt a feleségem. Aztán ő elment én pedig itt maradtam. Elegem van magamból, elegem van az otthonomból, az emlékekből. Amikor bejelentettem a családnak, hogy idősotthonba költözöm, meglepettnek tűntek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól játszottam a szerepemet. Természetesen azonnal elkezdték mondani, hogy költözzek hozzájuk, náluk jobban fogom érezni magam.
Egy percig se gondoljam, hogy zavarom őket. A lányom még azt is kijelentette, hogy csak 6 órában fog dolgozni, hogy többet lehessen velem. Persze ez mind szép és jó, de én nem azért akarok bemenni az idősotthonba, mert koloncnak érzem magam. Csak képzeljük el, hogy mi lenne, ha ideköltöznék. A lányom meg a vejem reggel elmenne dolgozni, én pedig mit csinálnék? Na, mit? Mosnék, főznék, takarítanék és még a kutyát is én etetném.
Az unokám a nagy pszichológia fanatikus szerint depressziós vagyok és pesszimista. Nem vagyok én pesszimista, éppenséggel opportunista vagyok. Be akarok költözni egy öregotthonba, ahol megcsinálnak helyettem dolgokat, ahol a többi öreggel beszélgethetek. Programokra akarok járni olyanokkal, akik mellett nem érzem rosszul magam, amiért miattam kell már megint megállni. Úgy tűnik, hogy Isten is egyetért velem, szerinte sem vagyok pesszimista, ugyanis már az első idősotthon szimpatikus volt azok közül, melyeket a „gugli” felkínált. A következő hónapban beköltözöm a zuglói Olajág Otthonba.